Interjú Rózsa - Flores Eduardoval! (1. rész)
Korábbi ígéretünkhöz híven, egy két részből interjút közölünk le Rózsa – Flores Eduardoval. Itt az első rész, melyben Eduardot elsősorban az életéről kérdeztük.
1. Édesanyád bolíviai, édesapád pedig magyar. Mikor érezted, mikor mondtad ki először, hogy magyar vagy?
- Szerintem, a lehető legjobb pillanatban. Akkor, amikor senki nem várta el tőlem, amikor nem járt érte dicséret, de elismerés sem…egy Horvátországi Árpádkori magyar faluban a rác tüzérség bombázása alatt. Elhangzott egy kérdés, valami olyasmi, mint hogy „kinek fia-borja” volnék? Erre rávágtam, hogy „magyar vagyok”. Ennyi. Ez ilyen egyszerű. Szerintem.
2. Erős kommunista neveltetésben részesültél gyerekkorodban. Mikor jöttél rá, hogy amit tanítottak Neked az a valóságban nem létezik?
- Nem volt egyszerű a dolog. És elég hosszú folyamat is volt. Sokáig azzal hitegettem magam, hogy az elmélet jó, csak az emberek hülyék és önzőek hozzá, és szinte az utolsó pillanatig védtem magamban azt az eszmét, amiért olyan sok tisztességes ember is feláldozta életét. Csak kiderült más a valóság. És más az igaság is. Életemnek különböző állomásai voltak, amikor velem szemben „dübörgött” a valóság és az igazság. Miután - Hála az égnek! - nem vagyok sem süket, sem vak, eljött a pillanat, amikor el kellett fogadnom az igazt, a megmásíthatatlant.
3. Mi jut eszedbe Szent Lászlóról?
- A pesti gimnáziumban ahol érettségiztem, az átkosban I László Gimnázium volt a neve –most Szent László Gimnázium-. Egy bizonyos Árpádkori magyar falu Horvátországban, Laslovo, azaz Szentlászló. És most, hogy itt lakom, a Mátra nyugati lábánál, Szentkút és a szent, lovagkirály csodálatos „ugratása”, a Szent László forrásnál… Az, hogy ez a három helyszín, valahogy, bennem
összekapcsolódott, szerintem, nem véletlen.
4. Mi jut eszedbe az alábbi országokról? Bolívia...
- Magyarország. Azaz hazám…és hogy most, egy kicsit fanyarabbra váltsak: a banán, ami ott terem itt még nem. Ezzel azt akarom mondani, hogy sok minden különbözteti meg a két országot, de sok mindenben hasonlítanak is –gazdasági függőség, nyomor, eladósodás, érdekes politikai viszonyok és stílusok…Igen, a banán jellemzi a két országot a legjobban, a banán, mint jelző…
Chile...
- Szeptember 11. 1973-ban. A Pinochet-félé puccs. És az, hogy ott, az un. „jobboldal” legalább annyira nemzetáruló, mint itt az un. „baloldal”. Ott kiárusították az országot, és az amerikai nagyvállalatok kezébe adták az ország stratégiai, nemzeti kincseit, itt még…
Svédország...
- A hideg. Szüzességem elvesztése. És hogy, akkor, amikor Chile után a családommal oda kerültem, negyven év folyamatos kormányzás után, a szociáldemokraták elbuktak a választásokat…
Szovjetunió (Minszk)...
- KGB iskola, vodka, és, hogy míg a néhány kubai, vietnami (és én) katonai hallgatón kívül, akik még nagyon hitték a szocializmusban, megpróbáltak helyt állni az iskolában, addig a többiek csencseltek a feketepiacon, hazudtak, stb., Ja, és hogy kilyukadt a gyomrom a nagy kiábrándultságban és ennek hála, idő előtt haza jöhettem.
Románia...
- Első interjúm. Konkrétan Sütő Andrással. A falurombolás időszakának kellős közepén. Tombolt az egyik legirracionálisabb sztálinista diktatúra, Ceaucescu-e. És ott történt meg velem először, hogy én, vitathatatlanul, a másik oldalra kerültem, és félnem kellett azoktól, akik vörös csillagot viseltek a sapkájukon
Albánia...
- Az első Szentmise, negyven éves tiltás után, és, hogy egy – 25 év munkatábori „szolgálatból” épp kiengedett katolikus pap mellett én ministrálhattam a Skhodra-i temetőben. Tudniillik egyetlen egy templomot sem hagytak meg, egyetlen egy egyházi intézmény sem működött. Így maradt a város temetője, és az újra felszentelés után, a kápolna, ami egyben ravatalozóként működött. Ott állították fel az oltárt. Csodálatos volt. Több mint 25 ezer ember vett részt az eseményen. A másik dolog, ami eszembe jut az, hogy itt kerültem másodszor, és immár véglegesen a „másik” oldalra. A tiranai egyetem diákjai éhségsztrájkba kezdték azért, hogy kiköveteljék az egyetem nevének a megváltoztatását –addig Enver Hoxha, a sztálinista diktátor nevét viselte-, oda mentem, hogy riportot készítsek, és interjút a diákvezetőkkel, amikor a katonaság, és a rohamrendőrség körbe vette az egyetemi campus-t, szuronyt szegezve a diákokra. Itt is a vörös csillag virított a sapkákon, sisakokon. Benn rekedtem. Két napos ostrom után a diákok áttörték a rendőr kordont és néhány óra múlva a városban megszűnt a kommunista „rend”.
Horvátország...
- A büszkeség. Büszke vagyok arra, hogy Horvátország független és szabad ország. 1991 nyarán önkéntesként fegyvert fogtam a horvátok mellett. Részt vehettem egy nemzeti függetlenségi, igazságos háborúban (a vörös csillagot viselő jugoszláv-szerb szoldateszka ellen!) és meg is nyertük azt. Bajtársaim, akik az életüket áldoztak a szabadságért. Szentlászló, egy csodálatos, bátor magyarok lakta kis falu amelyet három hónapon keresztül próbáltuk védeni a sokszoros túlerővel szembe. És azt, hogy ott lettem véglegesen magyarrá.
és Magyarország?
- Nehéz kérdés. Nehéz röviden válaszolni rá. Nem lehetett a bölcsöm de biztosan –és ezt én határoztam el- végső nyughelyem itt lesz. A Mátra lábainál, a kiválasztott diófám alatt. Ámde a félreértések elkerülése végett: egyhamar nem készülök távozni ezen árnyékvilágból. Úgy gondolom, van még dolgom. Választott hazám még nem szabad. Van mit tennem.
5. Újságíróként tudósítottál az Öböl-háborúról? Mik voltak a tapasztalataid?
- Az, hogy ha az ember nem bír egy kis magyar furfangossággal, nem virtuskodik, akkor, lehet, kényelmesen elboldogulhat az életben de, hogy nem lesz belőle rendes és „jó” újságíró, az biztos. Engem az amerikai hadsereg PR osztálya azért utasított ki Rijadból (a Szaúdi Királyság fővárosa) mert nem tartottam be a játékszabályokat és bizonyítékokkal meghazudtoltam a győzelmi jelentéseiket. Mondanom sem kell, ezért dicséretet és pénzjutalmat kaptam a szerkesztőségemtől. Az történt, hogy kiszöktem abból a szállodából, amelyben gyakorlatilag be voltunk zárva, és kijátszva a rendszert, eljutottam egy katonai reptér irányító tornyába ahonnan számolhattam, hány vadászbombázó száll fel, mennyi tér vissza. Elég nagy volt a differencia. Visszatértem a szállodába és a legelső hivatalos sajtókonferencián az urak hazug számait szembesítettem saját adataimmal. Elég nagy volt a felzúdulás. Néhány óra múlva már ültem egy katonai gépen, irány Aviano, Olaszország. Szerintem elég szép húzás volt a részemről. Addig csak azt lehetett olvasni, hallani, hogy a hülye irakiak így meg úgy, mi, nyugatiak bezzeg… Később azért kiderült, legalább 5-ször több gépet szedett le az iraki légvédelem, mint amennyit az amerikaiak bevallották.
6. Két éve Szurdokpüspökiben élsz? Hogyan kerültél ebbe a szép nógrádi faluba?
- Bár nem mondom azt, hogy utálom Budapestet, de elegem lett a zajból, a tömegből, stb. Mindenképpen Nógrádod szemeltem ki. És nem akartam túl közel lenni a fővároshoz. Szoba nem jöhetett a Börzsöny például, mert már az is színültig van kiköltözöttekkel. Úgy gondoltam, ha eljövök, akkor nem akarok az új otthonom közelében túl sok pestit látni…Szurdokpüspökit nagyon megszerettem, alapítottam egy férfi dalárdát, most hívták meg a helyi hagyományőrzők énekkarába, jók az emberek, jó a levegő, fantasztikus pincém van, nevelek négy kutyát, barátaim rendszeresen meglátogatnak…nem is tudom…mi kellene még…
7. Mivel foglalkozol manapság?
- Az előbbi kérdésben részben ezt is megválaszoltam. Hét kötetem jelent meg eddig, ha minden jól megy, a 2006-os könyvhétre megjelenik a nyolcadik, amely már csak olyan, a falumban megírt verseket tartalmazza. Készülök a következő filmemre (az első, amelynek főszereplője is voltam, a CHICO, 2002-ben, többek között, a Magyar Filmszemlén is elnyerte az év legjobb magyar filmje címét). Az előkészítés alatt lévő új film amerikai - német - angol koprodukció lesz, és remélhetőleg még ebben az évben elkészül. Főmunkatársa vagyok még a KAPU című folyóiratnak, amelyben rendszeresen jelennek meg tárcáim, cikkeim és verseim.